2012. december 22., szombat

az vagyok, igen, fáradt kicsi angyal (:), meg egy kicsit csalódott

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kívánság

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

2012. december 21., péntek

bárcsak

Kosztolányi Dezső: Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is - allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

2012. december 20., csütörtök

régi kedvenc, meg kincsvadászos is most már

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
Consolatio mystica

Tudod, hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád, szól, rád tartozik, érted van minden dolog,
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el néked, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod, hogy messze Napokban tenned erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.





2012. december 18., kedd

régi kedvenc

Johann Wolfgang von Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
      a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
      a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
     az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
     lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
     és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
     téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
    összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Ó, jössz-e már!

(Szabó Lőrinc fordítása)

2012. december 17., hétfő

téli fák

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

2012. december 16., vasárnap

verstopikból

Boda Magdolna: Magzatvíz

Finom meleg a víz, harminchat fokos.
A szemem becsukom,
a gőzben súlyosabb a szempillám,
az erek lüktetnek halántékomon.

Könnyű vagyok: papírhajó.
Itt, az ajtón belül nincs kín, nincs vágy,
míg odakinn ott az élet, a harc vagy háború,
a valóság: A holnapi címlaptörténet.

Most embrió vagyok a magzatvízben,
nézem a faliórát: én festettem,
mandala minta, ritmusos, mint anyám szívverése;
számolom a másodpercmutató rámcsapásait.

Ujjaimon a bőr ráncosodni kezd.
Mégsem magzatvíz hát.
Nyugodtan elvághatom a múlt köldökzsinórját,
ha nem lesz mit,
majd csodálom a gyógyuló sebet.

2012. december 15., szombat

elhagy

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.