2012. december 14., péntek

szerintem szívfájdítóan szép

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórencz nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, disz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

2012. december 13., csütörtök

a szegény kisgyermek

Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe

Anyuska régi képe.
          Jaj, de édes.
Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
De dús, komoly haján, bársonyruháján
titkos jövendők szenvedése rezg.
Keze ölében álmodozva nyugszik
karperecek, gyűrűk súlya alatt,
és könnyen az asztalra könyökölve,
feje előrebillen hallgatag.
Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
Tündéri ábrándok menyasszonya.
Csak a szeme nevet rám ismerősen,
két mélabús, merengő viola.
Csak kék szemében ismerek magamra,
mely eljövendő álmoktól homályos
s rettegve a bús végtelenbe réved.

A lelkem már körötte szálldos.

2012. december 12., szerda

konklúzió

Kányádi Sándor: Rajz rigóval

Ákombákom
levelek a fákon.
Limb-lomb susogó,
alatta ül nagyapó.
Mellette élete párja,
néznek együtt föl a fára.
Fejük fölött a rigó
azt fütyüli: élni jó.

2012. december 11., kedd

ő is kedvenc

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2012. december 10., hétfő

lásd, kisfiam

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

2012. december 9., vasárnap

bírom a Lackfit ezzel a sok gyerekkel

Lackfi János: Részletezés
Könyvelési vers

Részletezett telefonszámlámon jól kimutatható,
hogy aznap nulla óra háromkor harminchárom,
nulla óra hatkor pedig ötvenkilenc másodpercet beszéltem
barátainkkal. Miután egyikük átjött hozzánk a
gyerekekre vigyázni, durván fél óra múltán ő is
hazaszólt ötvenkilenc másodperc erejéig. Reggel
hat óra három perckor pedig telefonon megkérte feleségét,
váltsa fel őt. Nem sokkal később hazaértem,
és miután a gyerekek elmentek iskolába,
öt perc huszonhat másodpercet beszéltem
anyósommal, majd harmincöt másodpercig
szüleim vonalával álltam kapcsolatban:
az üzenetrögzítő vette fel.
Aztán jól láthatóan a számítógép elé ültem,
és körímélben értesítettem
a hírről mindenkit, akit tudtam.
Mindez összesen százkilencvenkilenc forintomba
és hatvankét fillérembe került.
A valódi végösszeg egyelőre mégis talány:
Ágnes lányom született meg azon az éjszakán.

2012. december 8., szombat

nem vers, hanem

Nemes Nagy Ágnes: Istenről. Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfátgyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.