van

Wislawa Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.

Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.

Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.

Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.

Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.

Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.

Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.

Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.

Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

Fordította: Zsille Gábor

mintha szivemből folyt volna tova

József Attila: A Dunánál


1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.


2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.


3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.